Kenzo Jungle le Tigre (Kenzo) 1997

illatcsalád: orientális-fűszeres

alkotó: Dominique Ropion

üveg: Joel Desgrippes

A Kenzo házat az 1939-ben, a japán Hyogo Prefektúra területén fekvő, Japán legszebb várkastélyának otthont adó Himedzsi (Himeji) városában született Kenzo Takada alapította 1970-ben, Párizsban.
A szülői ház nagy hatással volt egész életére és művészetére, apja hagyományőrző teaházában már gyerekként szívta magába a tradicionális japán művészet sokszínű árnyalatait.
Hazájában tanult divattervezést, majd miután bezsebelte a So-En magazin rangos díját, rá pár évre (1964-ben) Párizsba költözött, itt még további inasévek következtek, majd 1970-ben megnyitotta első butikját, ahol már saját kollekcióit árulta.
Első illata 1978-ban jelent meg King Kong néven, természetesen meglovagolva a film sikerét, majd 10 év múlva 1988-ban már saját neve alatt a második (ez a Kenzo első hivatalos illata), amelynek üvegét az általam igen nagyra tartott Serge Mansau tervezte.
1993-ban Takada leköszönt, az LVMH nevű mammut felvásárolt mindent, ő pedig a továbbiakban másik hobbijának, a festészetnek szenteli idejét (Párizsban több kiállítása is volt).

A "tigris" halkan lapuló, puha, poros talpú lépteivel az 1998-as tigris évét köszöntötte, simulása előző évi rokona, a dübörgően harsány elefánt pontos ellentéte.

Nyitányában kerestem a savanykás citrusos jegyeket, de nagyon furcsa bergamottosan kesernyés kezdete van, amiben inkább a mandarinok reszelt héjának fanyarsága dominál, áttetsző fahéjaldehid függönnyel beborítva.
A szívillat kibontakozása a fahéj vaskosabbá válásával kezdődik, majd megjelenik és egyre erőteljesebbé válik a virágos akkord, ami nekem inkább a tömör, viaszszerű ylang-ylang dominanciája, de valószínűleg a könnyed, barackos osmanthus lágyítja meg annyira, hogy ne érezzem kellemetlennek (mert nem igazán szeretem ezt a jegyet).
Alapja melengető ámbra, kardamom, porszerű, csípős fahéj, enyhén füstös, fás vanília, amely hamar bőrközelivé válik ugyan, ám cserébe elég sokáig kitart. A teljes leszáradásán végigvonul egy érdekes krémesség, ami nem az ylang-ylang fejfájdító tolakodása (sajnos az is ott rezeg a háttérben), hanem valami simuló fás jelleg, ami valószínűleg az Indonéziában őshonos Massoia fa olajának kényeztető simogatása.
Erőlködhetnék még az elemzéssel, de az a helyzet, hogy ebben az illatban nincs több, ez a buddhista egyszerűség elnagyolt, karakteres körvonala. Gondolom most sokan felhördülnek majd, de ez egy végtelenül unalmas, viszont elég kellemes őszi, uniszex parfüm, aminek értékét a jó öreg nosztalgia faktor repíti az egekbe. 
Akkor nyúlok érte ha nyugalomra vágyom, és valami mélázó, puha sálba burkolózó merengésre.
Olyan mint egy Csehov mű, amiben lineárisan nem történik semmi, mégis minden mozzanatnak súlya van.
Van benne valami fülledten dohos, halványan elmosott, sápadtan meztelen, titokzatos szomorúság.

(Beszerzése kicsit körülményes, pár éve megszűnt. Ebay és egyéb bolhapiacokon lehet reménykedni nem túl drága jófogásban.)

Illatjegyei

• mandarin, narancs, japán kumkvat (törpe mandarin)
• kínai osmanthus, ylang-ylang
• ámbra, fahéj, indonéz Massoia fa

fotó: Miroslav Tichý 

Soir de Lune (Sisley) 2006

illatcsalád: ciprus-virágos

alkotó: Dominique Ropion

üvegterv: Bronislaw Krzysztof

Ezt a mintát sokáig fanyalogva tologattam, mivel szerintem változtattak a parfüm összetételén (ami nekem szokás szerint persze nem tetszik), de úgy döntöttem mégis írok róla, hogy legyen egy kis aktualitás is a blogon. Szóval ez a boltokban jelenleg fellelhető formula (dobpergés).
Tervezem a főbb Sisley illatok vintage minijét majd beszerezni, de tartom magam a havonta 1 mini (főként az ebay-ről) keretemhez, ha pedig fújóst is veszek az adott hónapban, akkor egyet sem rendelhetek (valahogy kordában kell tartani a már így is káoszt okozó mániám). Régi illatai közül az 1974-es Jean-Claude Ellena féle Eau de Campagne érdekelne épp legjobban (ha valaki tud mintát adni belőle az gondoljon rám).

Dominique Ropion több nekem tetsző illatot tervezett, Alexander McQueen My Queen, Burberry London, Caron Aimez-moi, Dior Pure Poison, Frederick Malle Portrait of a Lady, Givenchy Ysatis, elefántos és tigrises Kenzo, Ralph Lauren Saphari, Thierry Mugler Alien, és még pár YSL Paris flanker, amiket nem ismerek, de biztosan jók (az eddig megismert összes Paris flankert imádom). Szóval ezt a kedveltekre redukált listát nézve mestere a virágoknak, plusz jól bánik az orientális jegyekkel, illatai egyediek, különlegesek (bár a Lancome La Vie Est Belle és annak ezer változata is az ő lelkén szárad).

A Soir de Lune üvegéről nem sokat tudok mondani, az összes Sisley külseje tetszik, a tervezője ugyanaz a nyelvtörő nevű lengyel szobrász mint az Eau de Soir-nak (oldalának linkjét az első Sisley posztban belinkeltem, érdemes nála szétnézni mert szép dolgokat alkot).

A parfüm kezdete fanyar bergamott bázis jó alaposan megfűszerezve. Főként szerecsendiót és koriandert érzek, egyéb citrusokat sehol, bár lehet, hogy az a halvány édesség ami van benne az a mandarin műve, de magamtól nem tudnám beazonosítani.
Pár pillanat múlva torkot csiklandozva megjelenik a méz akkordja, ami nem selymesen édes, hanem kicsit karcosabb érzet, mint mikor egy teli üveg mézbe szippantunk, amire valószínűleg ráerősít a bors olaj is (sosem szagoltam még bors illóolajat, ezt pótolnom kell). Következő felvonásban belép a pacsuli és innentől kezdve elég markánsan átveszi az irányítást (konkrétan a második felvonás a pacsuliról szól). Sajnos ez nem az a földesen sötét jegy amit szeretek, hanem a kicsit élesebb, zöldebb mainstream verzió (amit már nem annyira kedvelek).
A szívillat nagyon érdekes, mert a megjelenésétől két szálon futónak érzem a történetet, nincs összeolvadás, hanem két oldalra szakad az egész, és van a pacsuli, mellette pedig a nagyon enyhén édes-krémes rózsa, jázmin erőlködik, a fűszer fázisból itt ragadt, és eléggé megizmosodott korianderrel.
Körülbelül fél óra múlva előbukkan egy szinte említésre sem méltó mohás felhang, jóféle szantállal keverve. Itt kellemesen karcossá válik, ami nagyon jót tett neki, mert így sikerült fenntartania a már pont lanyhuló, a moha hiánya miatt kicsit elkedvetlenedett érdeklődésem.
A harmadik felvonás megoldja a kettősség problémáját és meghozza az összhangot (itt tényleg nagyon hasonlít Jean Couturier Coriandre nevű parfümjére, ami szerelem volt első szippantásra). Végjátékának jellemzői a nem túl zavaróan érdes szantál, minimálisan púderes írisz, pézsma, még mindig jó sok koriander, pacsuli és a finisben kicsit erőre kapott tölgymoha, amitől mégis valamennyire vintage érzete lesz, és ez megmenti attól, hogy mérgemben jól leírjam szegényt (meg persze attól, hogy a chypre kategóriából hajszál híján kipateroljam).

Összességében nem rossz, bár a pacsuli zavart, nem szép/tiszta akkord. Elegáns, régi és modern elemeket ötvöző illat, aminek a tartóssága 4-5 óra (ruhán több), hatósugara jó, 2-3 órán át intenzív felhőt von viselője köré. Emlékeim szerint a régebbi tölgymohásabb volt, ezt lecsökkentették, és a helyére betoltak egy kis plusz pacsulit, ami nem tett jót neki.
Nem került a kedvenc Sisley-k közé, a vintage Eau de Soir-t meg sem közelíti, de azért érdemes kipróbálni, mert a jelenlegi piacon fellelhető cukrosságok közt igazi kuriózumnak számít (90%-ban tiszta, szép összetevőkkel).

Illatjegyei:

• szerecsendió, koriander, mandarin, feketebors olaj, bergamott, citrom
• mimóza, írisz, májusi rózsa, őszibarack, jázmin, gyöngyvirág
• pacsuli, méz, szantál, pézsma, tölgymoha

kép: Andrea Pramuk


https://www.facebook.com/illatpiramis