Émilie (Fragonard)

fotó forrása: MissGuerlain (parfumo.de)

illatcsalád: virágos

A Fragonard céget 1926-ban alapította egy párizsi ügyvéd Eugène Fuchs, aki a szintén francia származású 18. századi festőről, Jean-Honoré Fragonard-ról nevezte el induló vállalkozását.
Mai napig az ő leszármazottai vezetik a gyárat, Jean-François Costa volt a modernizáló, aki számos újítással frissítette a vérvonalat, ő nyitotta meg Grasse-ban a Fragonard Múzeumot, ahol számos régiség, vintage parfüm kapott helyet, és ami ha jól tudom ingyen látogatható. Összesen két múzeumot működtetnek, a másik Párizsban található. A vezetés jelenleg Eugène Fuchs dédunokáinak, Anne, Agnes és Françoise kezében vannak.
Érdekesség, hogy kezdetben üvegben árulták a parfümöket, majd a II. világháború után, 1947-ben súlyos üveghiány lépett fel a piacon, ezért a család kollektívan kezdte törni a fejét, hogyan tudnák áthidalni ezt a csőddel fenyegető problémát. A nagymama, Emilia Costa ötlete volt, hogy alumínium palackba töltsék az illatokat, ami azóta is a márka egyik védjegye lett.
Pillanatnyilag 84 illatuk van, kisebb részük kollekciókba rendezve. 1928-ban jelentek meg első monotematikus parfümjei a "Les Naturelles" sorozatban (Lavande, Patchouli, Verveine, Vetiver, Fleur de Vanille), a "Flower of the Year" évente választ egy virágot, a "Le Jardin de Fragonard" pedig fogalmam sincs milyen logika szerint építkezik.
Rossz nyelvek szerint legtöbb illatuk valamelyik populáris nagyágyú koppintása, de mivel nem sok Fragonard illatot ismerek, ezért nem vádolnám őket semmivel, amiket ismerek, azokat pedig szeretem, szóval tegyétek zárójelbe ezt a mondatot.
Az Émilie elnevezésének titkára nem jöttem rá, valamint keletkezési idejére sem, ha valaki tud róla valamit, kérem ossza meg velünk.

Ha kíváncsiak vagytok egy gazdag képillusztrációval ellátott, remekül megírt személyes Fragonard élményre, akkor mindenképp olvassátok el Csenge-Scent Poetry 3 részes beszámolóját ITT(01), ITT(02) és ITT(03).

Kezdete fanyar bergamott és pár pillanatra megjelenő kesernyés narancsvirág harmonikus kettőse. Tényleg csak nagyon rövid ideig tartó nyitányról van szó, mint a mesebeli tovarebbenő tündérszárnyak, szinte mintha ott sem lettek volna azonnal átengedik helyüket a szívillat markáns virágkompozíciójának, az erőteljesen krémes jázminnak, a zöldes, púderes ibolyának és a kevésbé harsány, de azért még mindig pazar Yves Saint-Laurent Paris nevű rózsacsokrának. Picit édes, némileg nyers bolgár rózsás, finoman púderes szakasz ez, amely sokkal kényelmesebb, kevésbé letaglózó erejű, mint Sophia Grojsman 1983-as alkotása. A leszáradáskor halkan háttérbe olvad a jázmin, és egy puha pézsmás, valami mélyről jövő őserőt sugárzó ámbrás, határozottan szantálos alapon elsimul az ibolya és rózsa akkord. Ekkor megjelenik egy finoman poros jelleg, ami olyan érzetet kelt, mint mikor egy hajdani üdeséget őrző régi fotográfiára ráül pár hónap áttetsző szürke időlenyomata, amire szappanszagú ujjak tétova rovátkákat rajzolnak.

Összességében szép tiszta alapanyagokkal dolgozó, kifejezetten nőies (férfiakon egyáltalán nem tudom elképzelni), elegáns, minden él nélküli kerek alkotás, ami úgy gondolom tavasszal, vagy ebben a tavasznak álcázott télben mutatja legjobb formáját. Tartóssága és hatósugara egészen jó, nagyjából reggeltől estig kitart, körülbelül két óra múlva halkul bőrközeli illattá. Semmi különös... és mégis... az a parfüm amit nem a művészetéért szeretek, hanem azt hiszem a finom mosolyú halványlila kedvességéért, a bájosan régies megsárgult komolykodásért, és a halvány rózsaszín szappanhabért. 

Illatjegyei:

• bergamott, citrom, narancsvirág
• rózsa, gyöngyvirág, jázmin, ibolya
• pézsma, ámbra, szantálfa

https://www.facebook.com/illatpiramis

Miss Dior (Christian Dior) 1947

fotó: Laziz Hamani

illatcsalád: ciprus-virágos

alkotó: Jean Carles, Paul Vacher

Ez az a parfüm amit pár éve a migrénnel megfejelt első illatkörutam végén ellentmondást nem tűrően a viselhetetlen, érthetetlen borzalom kategóriába soroltam. Ha akkor azt mondja nekem valaki, hogy majd vágyakozni fogok egy teljes vintage üveg után, akkor arra minimum azt mondom, hogy nem normális. De változnak az idők, úgy tűnik ilyen sokat változik az ízlésem is. Odáig fajult a helyzet, hogy ma már korszakalkotónak tartom ezt a kisasszonyt (ne kérdezzétek miért, fogalmam sincs, így érzem), van ő, és van minden más Dior.

Az anglomán Christian Dior vele indította el cégének illatos vonalát, a divattervező egyébként azt vallotta, hogy még az öltözéknél is fontosabb egy nő parfümje, legkorábbi emlékei is kizárólag illatokhoz kötődnek és nem ruhákhoz (ezt a pszichológia ma már oda-vissza kivesézte, és megállapított tény, hogy az olfactorikus emlékeink a legstabilabbak, de nem mindennapi dolog ezt minden idők egyik legmeghatározóbb divattervezőjének szájából hallani).
Besorolása tankönyvi, klasszikus chypre, tölgymoha az alapban, citrus a fejben, és még a virágos is stimmel.

Két parfümőr együttműködésének köszönhetjük, akiknek nincs sok illatuk, cserébe viszont igen meghatározó műveket tettek le az asztalra, Jean Carles (úgy gondolom ő volt a fővezér ebben a duóban, a fotón ő szerepel) alkotása például a Carven Ma Griffe, Dana Tabu, Schiaparelli Shocking, Paul Vacher pedig a Diorling és a Lanvin Arpege atyja (utóbbiban mondjuk többé-kevésbé Andre Fraysse keze is benne volt).
A Miss Dior bevezetésekor nem vesződtek még ennyit a marketinggel mint most, egyszerűen bepermetezték a Dior házat pincétől a padlásig, majd lefújtak minden arra járó bizonytalan bámészkodót, és vevőfélét, azután Istenre bízták magukat, és hallgatták a kassza csengését. Viccet félretéve viszont nem aratott egyértelmű sikert, akkoriban is pont annyi fanyalgó, illetve rajongó volt körülötte mint mostanság (bár szegényt a nyanyás jelző korunkban igazi páriává degradálta, és sajnos minimálisra szűkítette hatáskörét).
Kezdetben apró kristály amforában került forgalomba mindössze kétszáz üveg, majd 1950-ben úgy gondolták átöltöztetik őt is tyúklábmintába, nyakára szatén masnit kötöttek, közben Rene Gruau hanyagul kanyarintott egy hattyút gyöngysorral, és jöhetett a tömeggyártás, majd a Miss halhatatlan ikonná válása (amit nemrégiben a reformokkal alaposan nyakon vágtak, de ebbe most inkább ne menjünk bele, mert egy hétig hallgathatjátok az óbégatásom).

Nyitánya egy igen realisztikus kép, nyers, kesernyés narancsvirág, fanyar bergamott, és a gyógynövényes jellegű zsálya, amely fölött nem rögtön, hanem körülbelül egy perc múlva jelenik meg az aldehid ködös lebegése. Ez nem egyszerű fázis, aki ezt kibírja és még mindig képes jóindulattal tekinteni rá, az a továbbiakban majdnem biztosan megkapja méltó jutalmát.
A szívillat kibontja az írisz, jázmin, és rózsa szirmait, amelyek egy puha, meleg labdanum, ámbra alapon ülnek, ahonnét fel-felvillan egy-egy karcos zöld vetiver, tompa tölgymoha, szikár bőr, és fekete-földes pacsuli akkord. A kifejezetten goromba galbanum az íriszhez hasonlóan szintén markánsan végigkíséri, és szerencsés megoldás, hogy a lágyabb, barátságosabb összetevők soha nem engedik, hogy átvéve az irányítást túlzottan rátelepedjen a szív-, és alapillatra. Olyan mintha egy puha lópokróccal, érdesre repedezett nyereggel felszerszámozott, vadul fújtató mént szelíd asszonyi kéz irányítana. 
A virág hátteret sajnos az én orrommal lehetetlen ízekre szedni, annyira komplex, hogy szerintem még tanult Orroknak sem lenne egyszerű, nem is próbálkozom vele. Maradjunk annyiban, hogy a púderes írisz és orris végig ott melenget, minden más csak pillanatokra megjelenő pajkos játékosság, amelynek végkifejlete a simuló, kissé púderes, gyantás, füstös virágosság. Ez a füstösség pár szót még mindenképp érdemel, ugyanis ez a Shalimar (Guerlain) sokkal vékonyabb, és kevésbé intenzív füstje, amit fogalmam sincs konkrétan minek köszönhetünk, érzetre olyan mintha a fás-füstös Indonéz Bourbon vanília és némi tömjén adná, de mivel elvileg egyik sincs benne, ezért a megoldás egyelőre rejtély maradt előttem.
Érdekes a teljes folyamaton átívelő plaszticitás és rigiditás kimunkált egyensúlya. Pont annyi simulékonyság van benne, mint amennyi merev gorombaság, ettől nagyon életszerűvé, de egyben kiegyensúlyozottá, esendővé és szerethetővé válik.
Uniszexnek mondanám, bár gondolom csak bátor férfiak (vagy szimplán parfümbolondok) mernék bevállalni, én legalább kipróbálásra mindenkinek ajánlom, tessék feszegetni a komfortzónát, mert érdekes tapasztalásokhoz, valamint az önismeret mélyüléséhez vezet.
Tartóssága kiváló, reggeltől estig kitart, hatósugara közepes, körülbelül két óra múlva bőrközelivé halkul.

...vékony cigaretta vörös izzása, billenő hamu porózus hullása, lila púder, kalap fátyla, aranyló klipsz szorítása, bundát fénylő karosszékre dobó kéz lágy taktust verő üteme...

Illatjegyei:

• aldehid, gardénia, galbánum, muskotályzsálya, bergamott
• szegfű, írisz, orris, jázmin, neroli, gyöngyvirág, rózsa, nárcisz
• labdanum, szantál, bőr, ámbra, pacsuli, tölgymoha, vetiver

fotó: William Klein


https://www.facebook.com/illatpiramis

Vanille Exquise (Annick Goutal) 2004

illatcsalád: orientális-vanília

alkotó: Isabelle Doyen, Camille Goutal

Annick Goutal illatait egy ideje méltatlanul hanyagolom, de most előszedtem tőle a mintáim, fújósaim, hogy így tél elején, kihasználva pillekönnyű, szofisztikált aromaterápiás hatásuk, újra felfedezzem elegáns, törékeny szépségük.

A Vanille Exquise az az illat, amivel találkozásunk óta rendíthetetlenül ambivalens a viszonyunk, bizonyos fázisait imádom, hogy azután olyan semmitmondónak érezzem, ami miatt a felejthető, sőt néha a bosszantó kategóriába soroljam.

Kezdete édes, kissé sütiszerű vanília, kimondottan tetszetős, de halovány tömjéncsíkkal (ez elvileg nincs benne), ami ha hosszabban maradna nagy rajongója lennék, csak sajnos hamar elillan. Körülbelül egy perc múlva bontakozik az angyalgyökér gyógynövényes jellege, és a benzoin gyantás illata, amitől mélyebb, összetettebb lesz a vanília beköszönése.
Leszáradása során felerősödik a kesernyés mandula, az enyhén szintetikus hatású fehér pézsma, és a fás összetevők játéka, plusz érzek benne egy leheletnyi pikáns rózsaborsot (ami a leírása szerint szintén nincs benne). A fás részletek nagyon szépen vannak kidolgozva, ez ellensúlyozza a fehér pézsma plasztikus jellegét, a szantál háttér mellett előbukkan a Palo santo fa illata, aminek melengetően barátságos, füstös aromája kifejezetten jót tesz a lelkemnek, emberszabású számára még kibírható, lazítóan forró szaunák megnyugtató kuckóját idézve.
Érdekessége, hogy a szívillat gyakorlatilag kimarad, nem változik annyit és olyan markánsan, hogy három fázisra lenne bontható. Azt sem mondhatom, hogy teljesen lineáris, mert vannak benne olyan kiemelkedő villanások, amik ennek ellentmondanának. Maradjunk abban, hogy két fő része van, az édes-vaníliás-gyantás-tömjénes-gyógynövényes bevezetés, és a határozottan fás-pézsmás-mandulás szikárabb, szárazabb, picit porosabb befejezés.
Összességében jó minőségű alapanyagokkal dolgozó, sajnos elég halvány, fél óra múlva már meglehetősen gyatra hatósugarú, viszonylag tartós történet, amit inkább kellemesnek és komfortosnak, semmint izgalmasnak mondanék. Ennek ellenére mikor épp nem vagyok mérges rá a halkszavúsága miatt, akkor tulajdonképpen nagyon is szeretem, mert viselése nem jelent kihívást, és ez nem mindig hátrány, sőt.
Uniszex is meg nem is, férfiaknak inkább markánsabb illatot képzelek, a kezdeti édességét sem tudom egy maszkulin alkattal összeegyeztetni (bár tudom, hogy az aktuális trend most mást mutat, csak engem ez soha nem érdekelt), de elképzelhető, hogy van akinek jól áll, a szinte tisztán fás végét pedig már simán el tudom férfi bőrön képzelni. Hölgyekhez abszolút passzol, nőies, puhán ölelő, elmosott színekkel nyugtató bolyhos pasztellsárga, némi szürkéskék füstösséggel tarkítva.
Jellegében a Diptyque Eau Duelle nevű illatára hasonlít, akinek az tetszik, annak jó eséllyel ez a parfüm is fog.

https://www.facebook.com/illatpiramis

Illatjegyei:

• orvosi angyalgyökér, mandula
• vanília
• benzoin, Bulnesia sarmienti (Palo santo), fehér pézsma, szantál

kép: Pierre Auguste Renoir- Mlle Jeanne Samary